tíz

mostanában feljegyzek pillanatokat, hogy el ne felejtsem miket szeretnék megosztani. valahol ez azért furcsa, olyan mintha megfigyelőként lennél jelen a világban. a tested ugyan ott van, de valahol messze jársz. furcsa dolog a blog írás is. mindent elmondasz, hiszen senki nem hallja, a fejedben járó sok kuszaság kikerül valahová a világba. nem tudni hova, kihez jut el. olyan dolgok akarnak 'papírra' kerülni amiket az ember jóformán csak magával beszél meg. lennie kell itt is egy olyan szűrőnek, mint a valós beszélgetésekben? hiszen ott tudod, hogy kivel miről szeretsz beszélgetni, miről tudsz, miről lehet. itt ellenben nincsen visszajelzés, nincsen kontroll, hirtelen őszintévé válik az ember. talán túl őszintévé, talán vannak gondolatok, amiknek jobb ha mindig bentmaradnak. beszámó, eseményösszefoglaló jelleggel pedig nem tudok írni. - és itt nem az írás értékére gondolok, nem vagyok önjelölt író, tisztában vagyok vele, hogy nem ez az én kenyerem - arra gondolok most, hogy néha jól esik elmesélni mi történt ma, miket csináltunk, de döntően ez engem nem motivál. soha nem tette. pedig olvasni minden bizonnyal érdekfeszítőbb volna, mint így, az önmagyarázkodásaimat, monologizálásomat hallgatni. tehát feljegyzek impulzusokat. címszavakat. az egyik ilyen témakör a metró vagyis az underground. utasok, emberek, egyének, a tömeg. a másik témakör pedig a helyünk a világban, külföldön testben és külföldön a lelkünkben. holnap már hétvége. talán kifejtem mi minden jut eszembe, érlelődik velem ezekkel kapcsolatban. most képtelenség. elaludnék a gépen.