kitudja mi lesz ebböl...

amikor ti elkezdtetek írni nektek nem volt nehéz? itt ülök már mióta a képernyő előtt és nem tudom igazán hogyan is kellene. illene köszönnöm is, nem? vagy teszünk az ilyen elvárásokra? nemnem, sziasztok! tegezek mindenkit, bocs akit ez sért de ez van, én írom, senki nem tud benne megakadályozni. ne várjatok összeszedett, szépen megszerkesztett gondolatokat. káosz van a fejemben, aki ismer az úgyis tudja. ami ki akar jönni az majd kijön, szabályok nincsenek, inkább csak érzések és ösztönök, aztán majd meglátjuk kisül-e ebből valami. talán igen. 

amolyan in medias res, nem tartok összefoglalót az eddig történt eseményekből. jelentősségük úgyis igen csekély, mármint nektek. most arra gondolok milyen jól is jönne egy helyesírás ellenőrző, vagy még inkább az, ha biztosan és szépen tudnék írni. de jelen esetben ezzel kell beérni. ezzel és a csapongó gondolatokkal és képekkel. mármint a képek az én fejemben vannak, de talán majd ha már kitanulom azt is hogyan lehet idetűzni akkor ti is láthattok belőle párat. például tegnap miközben főzőcskéztünk a méretét tekintve igen apró konyhában, csodás fények táncoltak odakint a fákon és kocsikon. kár hogy nem láttátok, persze fotóm sincsen róla. nem különlegesen gyönyörű volt, viszont adott pillanatban a konyha terét csodásan kiterjesztette az utca végtelen fényébe. nálatok milyen a kilátás a konyhából? miért tervezünk annyi konyhát ablak nélkül? persze most a társasházak csodájára gondolok, ahol ugye nem hatékony konyhára pazarolni a drága homlokzati felületet... szóval főztünk tegnap. csináltam lencsét, szakácsom szerint finom lett. szakácsom pedig készített szűzpecsenyét baconbe tekerve. hagymás törtkrumplival. hozzá kis savanyúkáposzta. isteni volt. otthoni ízek. régi emlékek. sokat gondoltam a nagymamámra is, mennyire finom darázsfészket készített mindig. vagy non plusz ultrát. ti tudjátok az mi? mert a szakácsom nem tudta. lényeg, hogy az is isteni finom volt. bűn az embereket ilyen kis lyukakba kényszeríteni, mint amiben most mi lakunk. persze senki nem kényszerített mi választottuk, mert ennyi fér bele. de amikor komoly logisztika árán éri el, hogy valahogyan kettesben tudjon ebédelni a párjával az asztalnál, az bizony elég nyomasztó tud lenni. bár szakácsom kihozta a maximumot az adott lehetőségekből. íróasztalnak nevezhető bútordarab az ágy mellé tolva, így egy fő az ágyon ülve egy pedig A széken ülve, lábaikat állandóan összekocogtatva kellemesen el tudja költeni adott napszaknak megfelelő csodásan finom ételét. nem véletnel, hogy minden funkciónak van tere... persze meg lehet szokni ezt így is. tizenpár négyzetméter mindennel benne. kivéve a wc-t. 2 fő részére. felveti a kérdést h mi is az a minimum tér és privátszféra amiben az ember, főleg kettő, még képes feszültségmentesen boldognak lenni. ti mit gondoltok erről? hát ilyenkor nagyon fontos az ablakon át kitágult tér. ja és kizöldült a fa az ablakunk alatt. nagyon szép.

mostanában márait olvasok. pontosabban és helyesebben fogalmazva egy ideje márai föld, föld cimű könyvét olvasom. fantasztikus könyv, nagyon sok olyan dologról beszél, ami az én gondolataimat és főleg érzéseimet is gyakran foglalkoztatja. van olyen hely ahol otthon lehetek? vagy magamban kell megkeresnem? mit is jelent külföldön lenni mit is jelent embernek lenni... ami most éppen foglalkoztat az az a kérdés, hogy foglalkozik-e itt még valami az emberrel. nem az egyénnel az egyeddel hanem az emberrel... másokban és önmagában. ezen fogok mostanában kutakodni, ezt határoztam el. mert szerintem ez egy nagyon izgalmas kérdés.